4. nap

Nem vagyok egy kimondottan ezoterikus irányultságú ember, de azon konkrétan komolyan el kell gondolkoznom, hogy szerda óta vajon miért nőtt meg a LinkedIn-en velem kapcsolódni kívánó emberek száma. Fejvadász Magyarországról, recruiter a Közel-Keletről, manager az imádott régi cégemtől, ismeretlen szakember Norköpping-ből (Svédország, van ott ugyan Fitesa, de más kapcsolódási pontot nem tudok) és még sorolhatnám. Eldöntöttem, hogy a LinkedIn-re is el kezdek írni, persze oda szakmai tartalmat, az első téma a 45 év felettiek kilátástalan munkaerő-piaci helyzete lesz. Meglepő, mi? 

Emellett a LinkedIn-en egész nap önlik rám az ösztönző és túlélésre motiváló bölcsesség (eddig nem volt ennyi) mint például:

Everybody wants happiness, nobody wants pain, but you can't have a rainbow without a little rain. (Mindenki boldogságot akar, senki nem akar fájdalmat, de nincs szivárvány eső nélkül)

vagy

You must tell yourself, "No matter how hard it is, or how hard it gets, I'm going to make it". (Azt kell mondanod magadnak, hogy "Nem számít milyen nehéz most vagy milyen nehéz lesz, megcsinálom")

vagy

A pánik nem jó tanácsadó, az újratervezés igen.

...és a legjobb:

As I look back on my life, I realize that everytime I thought I was being rejected from something good, I was actually being re-directed to something better. (Ahogy vissza nézek az életemre, rájöttem, hogy mindahányszor azt éreztem, hogy valami jót megtagadnak tőlem, tulajdonképpen átirányítottak valami jobb felé)

Megjegyzem, ez az esetemben nagyon igaz, minden rossz, ami valaha történt velem valami nagyon jóhoz vezetett az életemben, csak ki kellett várni. Ezt mondta amúgy az az nagyon kedves olasz kolléganőm is, akit szintén nemrég küldtek el. Felhívott pénteken, mert hallotta mi történt velem, elmesélte, hogy vele hogyan történt (sokkal gonoszabb történet az övé), megpróbáltuk egymást felvidítani és megbeszéltük, hogy most kicsit kipihenjük magunkat és utána valami sokkal jobb felé megyünk, mert már nagyon megérdemeljük.

Persze átfutottam újra a LinkedIn álláshirdetéseket és - legalább a saját megnyugtatásomra - meg kell állapítanom, hogy viszonylag sok lehetőség van, jóval több, mint 10 évvel ezelőtt, igaz akkor gazdasági válság volt, de most meg COVID válság van.

Viszont még mindig nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e dolgozni vagy nem, és ha igen, akkor HR területen vagy nem, sőt azt sem, hogy itthon vagy külföldön (már ha lenne esély külföldön egyáltalán). Tegnap megint kaptam több csodás szívhez szóló üzenetet nagyon kedves munkatársaktól, akik csak tegnap tudták meg, hogy mi történt és rögtön írtak, én meg éppen ültem a vonaton és majdnem elsírtam magam. A hangulatom nagyon hullámzó, 1-2 órán át pörgök és mindent megcsinálok, aztán ülök fél órát mint egy zombi (rossz esetben sírok) és arra gondolok, hogy miért kellett ez a csavar az amúgy is extrán bonyolult életembe. Őszintén azt érzem, hogy már éppen elég megpróbáltatáson mentem keresztül és ez már "overkill". 

Ez az utolsó nap, amit engedélyeztem magamnak arra, hogy szomorú legyek és magamhoz térjek, holnap kezdődnie kell a munkának (mert az álláskeresés egy kemény főállás, legalábbis ezt tanultam meg a korábbi hasonló időszakokban). Ráadásul valahányszor arra gondolok, hogy holnap be kell mennem a céghez visszavinni a laptopomat és elhozni a holmimat, összerándul a gyomrom, pánik közeli állapotba kerülök és inkább hagynám a fenébe az egészet. De ezen is túl kell esni, már sokan várnak, a maszk meg úgyis takarja majd, hogy mit érzek.