Ma második szakaszba értek a költségcsökkentéssel kapcsolatos lépések. Búcsút intettem a vezetékes telefonnak és a TV-nek. Kis megtakarítás, de sok kicsi sokra megy.
Aztán elhatároztam, hogy nem veszek többé bérletet és minimálisra limitálom az utazások számát. Azt találtam ki, hogy kisebb-nagyobb gyaloglással (2 km) ugyanis eljutok olyan helyre ahonnan egy jármű bevisz aránylag a városközpontba, így „városi kirándulás” kihozható 2 buszjegy árából. Ez gazdaságos mindaddig, amíg nem kell heti 4 alkalommal bemenni a városba. Bár ez a terv sem minden esetben jó. Ma ugyanis ezen fellelkesülve gyalog mentem mindenhová. (Én egy távoli külvárosban lakom, tehát gyalog nem sok minden elérhető, ezért nagy találmány és vállalkozás ez a részemről). Viszont rossz helyen rossz időben jártam, mert 1 cm-rel a fejem mellett repült el egy 1 literes teli műanyag palack egy kedves külvárosi család utcai verekedése kapcsán. Ha eltalál, könnyű kitalálni mi lett volna. Tehát ebből az a tanulság, hogy az útvonalat jobban meg kell tervezni.
Csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem le ide a jelenlegi állapotomat (ha majd 20 év múlva olvasgatom, ennek is maradjon nyoma). Éppen a teljesen negatív stádiumban vagyok és semmi, azaz nulla reményem van arra, hogy változni fog a helyzet. Valamint minden második mondatomat azzal kezdem, hogy „sosem lett volna szabad…..” és ide minimum 30 dolgot be tudok rakni folytatásként, amelyek közül néhány – el kell ismerni - teljesen jogos. De ha az ember tudja, hogy el fog esni, akkor előtte leül, legalábbis ezt mondogatta mindig drága édesanyám. A nagy bölcsek meg azt mondják, hogy kockázat nélkül nincs nyereség. Csak nem tudom, hogy lesz akkor, amikor elfogy a pénzem az utolsó fillérig, és ez a hihetetlen létbizonytalanság ennyi kiadással a vállamon rettenetes érzés. Az óra pedig ketyeg és hamarosan eljön a zéró pont. A szervezetem működése teljesen felborult mostanra a stressztől. Az agyam folyton azon kattog, hogy mit tudnék még csinálni. Ezen a héten nincs interjú, nincsenek megpályázható állások, elég reménytelen a helyzet. Ráadásul a hétre esedékes teendőket már ma megcsináltam. Lassan megvadít ez a tehetetlen tétlenség.
Erről jut eszembe, hogy olvasgatom karrier-tanácsadók jó tanácsait, az egyik ír a stop-gap megoldásokról, vagyis arról, hogy bármit el kell vállalni ilyenkor, azt is, amit nem szeretünk csinálni. Én megpróbáltam: könyvesbolt, butik, gyorsétterem, adminisztráció, temp állások, mindenhonnan elküldtek, pedig volt felvétel és a CV-met sem mutattam meg. De teljesen új életet hazudni mégsem lehet, mert később visszaüthet. Szóval ez sem megoldás. Olyan helyre sem vesznek fel, ahol 8 hónapja keresnek HR szakembert és szerintem én főnyeremény lennék, mert idézem „az ön szakmai háttere messze felülmúlja az adott pozíció által megkövetelt szintet, így az a véleményünk, hogy Önt ez a feladatkör nem motiválná, hiszen visszalépést jelent az Ön számára.” Hmmm, ezt már mintha hallottam volna valahol………
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése