A történelmi hűség kedvéért leírom ezt is.
Volt egy pár napos krízis, ami engem is meglepett. Miután múlt héten leírtam, hogy nem akarok sírni, utána 3 napig sírtam és eldöntöttem, hogy ez az egész a továbbiakban nem érdekel, abbahagyom az álláskeresést, mert ebből úgysem lesz semmi. Teljesen rápörögtem arra a tényre, hogy hiába jelentkezem bárhová, még egy interjú erejéig sem tartanak megfelelőnek. Ebből persze 2 irányba lehet elindulni. Az egyik a pesszimista irány, hogy ennyire értéktelen vagyok és nem felelek meg ennyire az elvárásoknak, a másik a pozitív irány, hogy annyira megfelelnék és annyira jó szakember vagyok, hogy az már sok helyre sok. Ki lehet találni, hogy én az amúgy is "hatalmas" magabiztosságommal vajon melyik úton indultam el. Az volt a logikám (most is az) hogy azért 3 hónap alatt legalább egy interjú folyamatnak el kellett volna indulnia (az OK, ha nem vesznek fel), de hogy érdemben semmi ne történjen 3 hónap alatt azt képtelen vagyok feldolgozni, elfogadni, megérteni. Így aztán addig kattogtam ezen éjjel-nappal, amíg végleg kiborultam. Jó, persze nem csak ezért, de jelenleg minden más problémámnál jobban aggaszt ez a helyzet, gondolom ez érthető. Beszéltem az angliai háziorvos barátunkkal (persze nem emiatt), aki teljesen ledöbbent a kétségbeesésem fokán és végül kérdések hosszú sora után mérsékelt depressziót diagnosztizált nálam. Nyugi, ez még nem katasztrófa, mindenki átmegy ezen ilyen helyzetekben meg gyász esetén is, csak mindenki másképp éli meg. Kezelésként orvosi javallatra - és itt a csavar - csak olyan dolgokat szabad csinálnom, amiben az örömömet lelem, bármi legyen is az. Ha ilyen meg éppen nincs, akkor keresni kell. Tehát első feladat keresni valamit, ami örömet okoz. Ilyen lenne valami jó kis megoldandó feladat, de az nincs. (illetve vasalni kéne, de az nem öröm:-)) Meg az utazás, de ugye most sem járványügyi, sem pénzügyi szempontból nem megoldható. Ettől még persze módszeresen végignéztem, hova lehetne elutazni, de ahova akarok, oda nem lehet vagy olyan drága, hogy az most nem engedhető meg. Ilyen lenne még lógni a barátokkal, kirándulni, jókat nevetni és jókat enni, de mivel mára már minden egyes közeli jó barátom külföldre költözött (és milyen okosak), ez csak virtuálisan lehetséges, ami azért nem ugyanaz.
Szóval örömöt okozó tevékenységként ma reggel jobb híján szemrevételeztem a rózsáimat meg a paradicsom és paprika bokrokat, így kb. 5 teljes percig jól is éreztem magam. Ez azonban azért elég volt ahhoz, hogy odavonszoljam magam a számítógép elé és adjak még egy esélyt ennek az egésznek. Még egy fokkal jobban lebutítottam a LinkedIn profilomat és az önéletrajzomat (ezzel mondjuk lassan oda jutok, hogy igazán nekem való állásra már nem pályázhatok) majd utóbbit elküldtem újabb 6 helyre. Az öröm ebben is megvolt, mert megpályáztam egy-egy állást két volt munkahelyemen is (NEM, nem a Tredegar) és magam elé képzeltem, amint fel is vesznek. Persze az egyiknél az utolsó főnököm egyszerű szakmai féltékenységből szívből utált, (tehát ha őt megkérdezik, az nem jó), viszont ismerek még vagy 15 embert, aki jót is tud mondani rólam. Ki tudja, bármi lehet.
Tehát összesen eddig 3 hónap, 33 jelentkezés, 1 előzetes interjú már vagy 2,5 hónapja (ahol a srác mondta is, hogy túl sok vagyok, de azért javasolni fog), 15 elutasítás, 2 visszamondás, 10 helyről se kép, se hang, a többi meg ugye új.
.......
Na, pont most hívott fel egy régi kolléga, akiről kiderült, hogy 1 éve keres állást és most tőlem kért segítséget, úgyhogy az én problémám egészen eltörpül az övéhez képest, mert neki már a pénze is elfogyott és éppen a lakását árulja, hogy tovább tudjon létezni. Bár ez a pont nálam is várhatóan eljön, de még messze van, így most fókuszáljunk arra, hogy neki találjunk állást. Hmmm, úgy tűnik, ez örömöt okozó tevékenység. Lássunk is neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése