Azon tűnődöm reggel óta, hogy van-e értelme egy álláskereső blognak, ha a tényleges álláskeresés abból áll, hogy jelentkezem, meg jelentkezem, meg jelentkezem, de válasz sehonnan nem jön. Ennek az álláskereső blognak az lenne az értelme, hogy leírnám benne a cégek toborzási és felvételi folyamatával kapcsolatos élményeimet és tapasztalataimat, mesélnék az interjúkról. De hát ilyesmiről szó sincs. Minél több helyre jelentkezem, annál több helyről nem jön vissza semmi. Tök jó. Így aztán a kedvem is elmegy az egésztől, mert fel nem fogom, hogy tényleg csak ennyit ér az átdolgozott 30 év a hátam mögött, hogy nyugdíj előtt 15 évvel már nem kapok munkát, még egy interjúra sem vagyok jó? Hogy a fenébe lesz ez így? Meddig tart ez? Ez egészen elkeserítő. Bár még csak 3 hónap, de akkor is, valahogy extrán türelmetlen vagyok, nem bírom ezt a (lét)bizonytalanságot. Nektek meg addig is sajnos be kell érni a nyavalygásommal, meg mindenféle mással, amit csak azért írok ide, hogy haladjon a blog valamerre.
Na ez a valami más most jön. Kilépésemkor a céges gépem privát tartalmát egy külső merevlemezre mentettem le. Aztán ez az eszköz egy nap leesett az asztalról és huss, életem azon tárolt elmúlt 20 évének darabjai (legalább 20 év), minden fénykép, angol tanításhoz szükséges anyagok, hivatalos papírok, szakmai anyagok, egyetemi anyagok, szakdolgozatok, kidolgozott államvizsga tételek, stb. mind ment a levesbe, az eszköz ugyanis elromlott. Nosza, hétfőn felkerekedtem, hogy egy adatmentő cég segítségét kérjem az adatok visszaszerzéséhez. Mivel nincs kocsim, ez a művelet 6 órát vett igénybe. Volánbusszal a vasútállomásig, vonattal Rákospalota-Újpestig (mivel zárva van a Nyugati pályaudvar), villamos a Lehel térig, gyalog a Nyugatiig, villamossal a Margít híd budai hídfőig, egy másik villamossal az adatmentő cégig, majd ugyanez visszafelé. Viszont így el is telt a nap nagy része, tehát nem kell félni, hogy unatkozásra lenne időm. Az adatmentés viszont nem lesz olcsó, sőt, elsőre szívrohamot kaptam a hatszámjegyű összegtől, de mivel tényleg rajta van az életem, sőt a kedvesemmel közös életünk, nem garasoskodunk, legyen. Persze nem ígértek 100%-os sikert, de szerintem jó pénzért csak megoldják, nem igaz?
Aztán tegnap nagy nap volt. NAGY NAP. 4,5 év után végre már nem villanykörték lógnak a plafonról, hanem csodás lámpák. Volt kollégám és kedves barátom, Sanyi (nem hiszem hogy olvas bennünket) a beköltözéskor nagy bölcsen azt mondta, hogy amit akkor rögtön nem csináltatok meg, az nem is lesz megcsinálva. 4,5 évig igaza volt, de már nincs. A villanyszerelő jó fej volt, szépen és nem utolsósorban igen olcsón dolgozott és egy olyan munkát is megcsinált, amitől az előző villanyszerelő idegsokkot kapott és közölte, hogy lehetetlen. Én tudtam, hogy nem az, és így is volt, így tegnap óta van pultvilágítás is a konyhában. Mondtam is az emberkének, hogy az életminőségemet javította fel a szuper világos konyhával, merthogy időközben konyhatündér (is) lettem😀 Mindenesetre tegnap boldogan róttam a köröket a házban és kapcsolgattam a lámpákat gyönyörködve a végeredményben. Kis örömök is számítanak.
Közben, hogy ne unatkozzak, megint elromlott valami, amihez az "azonnali-sürgősségi segítség" szerelő formájában jövő hét kedden tud jönni. Mi lett volna, ha nem sürgős? Addig legalább ez is elfoglal, de részletekkel nem fárasztalak benneteket.
A kertésznek úgy tűnik, nem leszek annyira jó, mert most harmadszor megy tönkre a gyep. Ma le akartam nyírni, de 2 hete nem nőtt egy centit sem és szépen szárad, a gondos locsolás ellenére. Hmmm. Cserébe viszont gyönyörűek a rózsák és újra és újra nyílnak, és annyi paradicsomom és pritamin paprikám lesz, hogy mehetek a piacra árulni😉😀 Az ezüstfenyőmért heroikus csatát vívok minden nap. Kicsi baba még, frissen ültetve. Elkezdett elszáradni, de nem hagyom, személyre szóló locsolást és vízpermetet kap, és úgy tűnik, ezt a fácska díjazza, mert már gyógyuló félben van.
Én viszont úgy tűnik, még nem. Tegnap írt nekem egy emberke attól a cégtől, akivel az egészségprogramokat csináltuk. Keresték őt a cégtől, úgy tudta meg, hogy én már nem vagyok. Nekem meg rögtön eszembe jutott, hogy mennyire élveztem az egészségprogramot szervezni és mennyire imádtam, hogy események alatt minden dolgozóval tudtam találkozni és beszélgetni és mennyire boldog voltam, ha jól sikerült. Örülök, hogy a COVID elmúltával újra van lehetőség ilyen dolgokra, kár, hogy már nem lehetek ott. Annyira hiányzik a "családom" és annyira hiányzik az ottani munkám, hogy az felfoghatatlan. Most be is fejezem, mert már régen nem sírtam és nem akarom ma újra kezdeni.
Szép estét mindekinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése