Tegnap interjún voltam. A cég az egyik korábbi - egyben legjobban szeretett - munkahelyem egy másik leányvállalata. Jó volt az interjú, bár az interjút készítő fickó kicsit csapongott, így amikor kérdezett valamit és én elkezdtem válaszolni az adott kérdésre, mindig belekérdezett abba, amit elkezdtem mondani, így tulajdonképpen másfelé ment a dolog és pont a kérdésre nem tudtam válaszolni. Ez nagyon zavart tegnap, miután hazajöttem, meg még ma is zavar egy kicsit. Persze ehhez az álláshoz nem fűzök reményeket, csak azért mentem el, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból:-) Ugyanis ha a régi főnökömet felhívjak, ő majd szépen megpecsételi a dolgot. Egyébként itt is bevált a papírforma, először 2 körről volt szó, de tegnap a fickó még 4 embert felsorolt, akivel interjúzni kell majd, ha továbbmegyünk. Viszont más kiválasztási lépcső állítása szerint nem lesz. Amúgy nagyon jó a hely, nagyon közel van, tömegközlekedéssel 25 perc, autóval mondjuk 15, és a pozícióhoz jár autó.
Más: rájöttem arra, hogy ha napokig nem beszélek az álláskeresésről, a kilátástalanságról és a reménytelen pénztelenségről senkivel, akkor egész jól érzem magam. Viszont abban a pillanatban, amikor erről kimerítő társalgást folytatok valakivel, úgy, hogy persze nem én nyomom a témát, napokra kiborulok. Ez nagyrészt attól van, hogy én mostanra elfogadtam a helyzetet, mert nem tudok mit csinálni, másokat meg most az idő ilyen múlásával kezd igazán idegesíteni. Hát igen, egy év eltelt. 373 napnál járunk. Minden létező dolgot megpróbáltam, kerestem itthon és a világ nagyobbik részén, az ismerőseim tudják, minden fejvadász és tanácsadó ismer, mindenhol fent van az önéletrajzom, ami mindenki (tanácsadók, fejvadászok, stb.) szerint nagyon ütős és informatív, a szakmai portálom naprakész, csak óriás plakáton nem hirdettem magam:-) Azoktól az emberektől, akikben igazán bíztam, hogy majd segítenek (legalább gondolkodni) semmi használhatót nem kaptam. Az egyik nem akar segíteni külföldre menni, pedig a kisujjával megtehetné, a másik - egy általam a végletekig tisztelt és megbecsült nagy tudású szakember - azt mondja, hogy butítsam le az életrajzomat: "ne azt írd, hogy HR Igazgató, csak azt hogy manager". Ezúton is tájékoztatlak, hogy ennél sokkal jobban le kel butítani, úgy alacsony közép szintig, de a 10 év gyakorlatot akkor sem tudom eltüntetni, ráadásul könnyen le lehet bukni, elég ha referenciát kérnek vagy megnézik a szakmai anyagom a neten. Igen, rájöttem, hogy nem csak a betöltött pozíciók, de a 10 év is sok. Tegnap a fickó megkérdezte, hogy hogy lehet az, hogy ilyen háttérrel nem találtam állást. Mondtam, hogy pont emiatt nem találtam, mert kedves barátnőmet és egy másik fantasztikus barátomat idézve "ilyen emberből nagyon kevés kell". De hát ebből, ahogy mondani szoktam, nem vehetek kenyeret...... A motivációs szintem az álláskeresésre mínusz nulla alatt van, bár jövő héten még 3 dolgot megteszek, ami eszembe jutott, aztán az én nagyon okos fejem is kifogy az ötletekből.
A pénzügyeket megoldottam egy időre, felvettem ugyanis az önkéntes nyugdíjpénztárban 12 évig gyűjtögetett pénzecském 90%-át. Ez volt már az egyetlen lehetőség arra, hogy egy darabig felszínen maradjak, hiszen havi 250e forintot kell előteremteni valahonnan (ebben a kaja nincs benne), és az nem egyszerű. Ezzel és kalkulált baráti kölcsönökkel, meg 2 másik várható összeggel talán szeptemberig húzhatom, ami pont jó, mert ha utána nem fizetek, pont karácsonykor ér majd a fejem búbjáig a felszólítások, végrehajtások és egyebek hulláma. Hurrá:-(( Erre a hónapra még úgy találtam megoldást, hogy januárban rengeteget spóroltam, 1 nagyobb számlát egy hónappal elcsúsztattam és nem ettem, meg apukám egy éven át összerakott vagyonkáját kértem el, ami miatt vérzik a szívem. Ráadásul apu vásárolt be nekem, de annyira utálok más segítségére szorulni!!!!
Nem tudom, mi lesz még ebből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése