Túlóra és NAV meg a fényfüzérek

Nem egészen 3 év kellett, hogy ezen a munkahelyen is utólérjen az esti meg a hétvégi munka. Az elmúlt 2 hétben rendszeres volt, hogy késő este, illetve vasárnap dolgoznom kelljen. Pont az előző bejegyzésben írtam, hogy most ehhez nincs motivációm. De persze ez nem motiváció kérdése. Csupán egész más úgy dolgozni, hogy szenvedéllyel és flowban teszed, mint ha muszáj, hiszen az előbbinél nem éled meg ezt negatívumként vagy teherként, az utóbbinál meg nehéz felkelni a kanapéról és este 9-kor nekiülni dolgozni. Ez persze cseppet sem panasz. Az, hogy sok munka van, azt is jelenti, hogy jó feladatok vannak és ezzel együtt itt a remény, hogy egyszer itt is végre a helyemen fognak kezelni.

Kedves barátom(?) a NAV most jött rá, hogy volt egy időszak, amikor nem munkám (2021-ben) és most találták ki, hogy amit akkor nem fizettem be, azt legyek szíves most befizetni. Ugyanis, amikor nem dolgozol, egészségügyi szolgáltatási járulékot kell fizetned és így biztosítási jogviszony nélkül így vehetesz igénybe orvosi ellátást. Én utoljára 2002-ben vettem igénybe orvosi ellátást, de ettől persze ez rám is vonatkozik. A hiba ott van, hogy egy elmarasztaló levelet küldtek, miközben én dokumentumokkal tudom igazolni, hogy a munkám elvesztése után három alkalommal is megkíséreltem bejelentkezni az egészségügyi szolgáltatási járulék fizetésére, de mindháromszor elutasítottak azzal, hogy van biztosítotti státuszom, így esetemben ez teljesen felesleges. Negyedszer már nem próbálkoztam. Most viszont felébredtek, jó gyorsak az ellenőrzésben...... De jó gyerek vagyok, befizettem természetesen visszamenőleg. Persze vicces a levél, mert jelenidőben fogalmaz - Önnek nincs aktív biztosítotti státusza - és még csekket is küldtek, hogy fizessem havonta a meghatározott összeget. Itt egy pillanatra megállt volna a szívem (te jó ég, lehet hogy 3 éve nem vagyok bejelentve?) ha nem vagyok HR-es, de persze tudom hol lehet ellenőrizni és ott megnyugodva tapasztaltam, hogy nincs ilyen jellegű probléma. 

Mivel az elmúlt négy évben a sok negatív történés miatt szinte csak léteztem, de nem éltem, úgy döntöttem, hogy idén ez máshogy kell, hogy legyen. 4 utazást terveztem az évre és kacérkodom egy ötödik gondolatával, ebből 3 bakancslistás. Az első már ki is van fizetve és júniusban lesz, de nem iszok előre a medve bőrére, hiszen tavaly vagy három utazásom hiusúlt meg ilyen-olyan okból. Úgyhogy majd akkor mesélek róla, ha már hazajöttem😀 De ha minden úgy megy, ahogy el van tervezve, akkor ebben az évben 8 országban is megfordulok (ebből 2 lesz új). Ebben nincs benne persze Anglia, hiszen ott havonta (többször) járok-kelek. 

Ezen a nyáron azt hiszem nem fogok gyümölcskertészként tündökölni, a palántáim minden erőfeszítés ellenére kicsik maradtak, nem tudom lesz-e belőlük valami. Viszont a kertet végre átépítem, én, sajátkezűleg, egyedül, mindent megvettem hozzá, csak időm nincs rá, de hát majd legfeljebb jó sokáig készül. Őszre meglesz😄 Most nyílnak a bazsarózsák és a nosztalgia rózsabokromon vagy 200 bimbó van. Termés viszont még egyik bébi gyümölcsfán sem lesz. Egy elfagyott, egyet megettek a kártevők, a többi meg szép, virágzott is, de nincs jele annak, hogy termés is lesz rajta, bár a cseresznyefán van 1 szem cseresznye. Sebaj majd jövőre, várok türelemmel. Silvi és Normi (az ezüst és normand fenyőim) - talán ezt kompenzálva - gyönyörűen nőnek.

A fenyőfákról jut eszembe, hogy korábban a szomszéd kölykök folyton átrúgták a labdát hozzám. Én általában visszadobtam, de volt hogy nem, mert már feldühítettek. Erre a megoldás született, hogy átmásznak a kerítésen és elviszik. De nem csak a labdát. Elvittek cserepes növényeket, meg a 2 fenyőfáról az égősorokat. Anyukájuk csak nézett, mikor szóltunk neki, de azóta a gyerekeket nem engedi ki a kertbe. Mindenki üdvözölte ezt a döntést a környéken, mert kiderült, hogy minden szomszédos kertben jártak már és elcsentek ezt-azt, meg kárt okoztak itt-ott. De az viszont nem jó érzés, hogy lakattal kell zárnom a kisházat és kamerát kell felszerelnem, ez nem ilyen környék volt ezelőtt.

Deja vu

Amikor idejöttem ehhez a céghez lassan 3 éve, látva, hogy milyen állapotok vannak, világmegváltó tervekkel indultam el. Aztán szépen lassan, napról napra keservesen megtanultam, hogy egy KKV az egy különleges "állatfaj", teljesen másképpen működik, mint bármelyik más cég és az én tudástáramra itt nincs szükség. Így aztán szépen lassan hozzászoktam, hogy korábban 23 év alatt megszokott dolgok itt nem működnek. 

Régebben HR vezetőként teljes felhatalmazással és döntési jogkörrel dolgoztam a vezetés egyenrangú üzleti partnereként. Itt a HR egy admin funkció és legfeljebb azt dönthetem el egyedül, hogy melyik nap megyek be az irodába vagy hogy milyen betűtípussal írhatok meg egy szerződést.

Korábban volt ráhatásom az embereim bérezésére és juttatásaira, most ebben is csak az ügyvezető dönt és mivel a HR csupán csak egy támogató funkció (és nem hoz bevételt??????), a csapatom bérezése kritikán aluli.

De képzeljétek, az új főnököm, aki most került be a vezetésbe és egy végtelenül okos és intelligens fickó, most ugyanolyam világmegváltó tervekkel állt elő, mint annak idején a belépésemkor én. Minden tiszteletem az övé. Egyrészt jó, hogy van még egyetlen egy ember a cégnél, aki a fejlődés híve és hasonlóan gondokozik, mint én. Másrészt szintén ő az egyetlen aki, elismeri és értékeli a tudásom és próbál engem is felhúzni és motiválni, amit maximálisan díjazok tőle. Én ugyan hiábavalónak érzem a próbálkozásait, annyira beleszoktam már ebbe a semmilyen állapotba, hogy már nem érzem, hogy érdemes próbálkozni bármivel. Ő viszont még igen. Aztán talán lassan-lassan majd ő is rájön, hogy itt semminek nincs értelme és visszasüpped a motiválatlanságba, mint mindenki más. Minek megfeszülni, ha úgyis kapunk fizetést minden hónapban, ha nem erőltetjük meg magunkat. Pedig nagyon jó céget lehetne ebből csinálni, az alapanyag nagyon ígéretes. Szeretek építkezni, éppenséggel abban vagyok a legjobb. De itt már feladtam. Kíváncsi vagyok hogy a főnököm meddig jut el és mit ér el, bízom benne nagyon, de szerintem a tulajdonosokkal szemben ő is kevés lesz. 

Ma azaz vasárnap dolgoznom kéne. Sokat. Az előző "életemben" ezt nem éreztem tehernek soha. Itt sajnos nem tudom rávenni magam. Az, hogy szenvedélyből és szenvedéllyel dolgozzak, már a múlté. Remélem még visszajön ez az érzés valahol, valamikor, mert nagyon-nagyon hiányzik. 

Legyen csodás napotok!

Délibáb

Egy hétig abban a boldog tudatban éltem, hogy talán van kiút a jelenlegi helyzetemből. Azt már írtam, hogy megkerestek egy megtisztelő feladattal Angliából, volt is levélváltás meg interjú időpont, aztán bizony hagyományos ghosting áldozata lettem, a hölgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A fejvadászoknál ez egyre gyakoribb mostanában, állítólag szegényeknek nincs idejük mindenkinek visszajelezni. Ezt most nem kommentelem... Na, de ha elmarad egy interjú, mert a kezdeményező fél részéről már nem áll az alku, akkor azért illene szólni, hogy ne üljön szegény interjúalany kiöltözve, kisminkelve a képernyő előtt mindenre készen, feleslegesen. Persze rákérdeztem arra, hogy mi történt, de választ nem kaptam. Ennyi volt a nagy kaland.

Ezzel egy időben megkerestek egy nagyobb HR szolgáltató cégtől, hogy HR igazgatót szeretnének felvenni és az én hátterem (ez a részlet később fontos lesz) nagyon megfelel a pozíció követelményeinek. 3 év után egy ilyen lehetőség persze megdobogtatta a szívemet. Végre a helyemre kerülhetek, végre valaki meglátta, hogy többre is képes vagyok annál a papírtologatásnál, amit most csinálok. Boldog és büszke voltam egyszerre. Eljött az interjú napja, szerintem jól is sikerült, bár rettenetesen furcsa volt, hogy egyetlen kérdést sem tehettem fel, pedig néhány információ nagyon jól jött volna. Aztán 2 nap múlva elutasítottak, mondván, hogy volt olyan a jelöltek között, aki jobb iparági tapasztalattal rendelkezik és velük folytatja az ismerkedést a vezérigazgatónő (aki egyébként fénykép alapján igencsak ellenszenves volt). Egy HR szolgáltató céghez kerestek, ahová én a 26 éves HR gyakorlatommal mentem volna, amiből az utolsó 3 év mondjuk HR szolgáltató..... persze, biztosan sokan tolonganak hasonló cipőben. Szóval ez volt a kamu rész, teljesen ellentmondásban volt azzal, amit korábban "eladtak" nekem. A másik bibi, ami miatt viszont nem lehet elutasítani, az az életkorom volt. Mert bár a LinkedInről nem lehet kiszámolni, az önéletrajomból sem (na jó, ki lehet, de oda kell figyelni a részletekre), viszont be kellett regisztrálnom a céghez és a második kötelező kérdés a születési idő volt. Amióta megtapasztaltam, hogy a korom mekkora akadály, ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy nem írom be az igazat. De aztán mindig az jut eszembe, hogy ez kideríthető, nehogy gond legyen később, így aztán igazat mondok és bízom abban, hogy nem ez a döntő faktor. Nos, hölgyeim és uraim, ez egy kapitális hiba. Ennyit az előrelépésről és a régi életem visszaszerzéséről.

Szóval maradok itt és napi több millió agysejtem pusztul el a szerződésmódosításokkal meg a szabadságjóváhagyással, meg hogy gofrit süssünk-e a nemzetközi gofri napon vagy sört igyunk-e a nemzetköri sör napon. Kihívó, embert próbáló, igazi challenge minden nap. I love my job😀

Szerencsére nem vettem a lelkemre egyiket sem (annyira). Csak vonakodok elfogadni azt, hogy bár már a B oldalon vagyok, azért még lehetne hasznomat venni és mégsem kell sehol sem a tudásom, sem a tapasztalatom. Mondogatom magamnak, hogy jó dolgom van, kapok fizetést (jóval kevesebbet, mint régen), nem kell minden nap bemenni az irodába, kedvesek a kollégák és az új főnököm szerint nem szabad engem elveszíteniük. Ez is valami. Bár boldoggá nem tesz.

Most éppen fánkot sütök, tegnap magokat vetettem palántázáshoz (koktélparadicsom, pritamin paprika, kaliforniai paprika, görögdinnye, bazsalikom, karalábé, a bőség zavara), az élet megy tovább.

Minden jót kívánok mindenkinek. 

Örülj, hogy nem kapsz (lakhatási támogatást)

A választásra készülve jönnek a jobbnál jobb ötletek, csomagok, kedvezmények, de néhány esetben a megvalósítást nem egészen gondolták át a "szakértők". Vannak olyan esetek, amikor egyenesen keresztbe tesznek egyes cégeknek, például jelen esetben a lakhatási támogatással például nekünk (és sok más cégnek). 

Mit érzékel a dolgozó? Hű de jó, kaphatok lakhatási támogatást, na, menjünk a HR-re és kérjük. Hmmm.

A legtöbb cég, multik, KKV-k és egyéb társulások általában előre (értsd: még a tárgyévet megelőző évben) terveznek költségvetést és sok helyen a béremelések január 1-től valósulnak meg. Ha megvalósultak, akkor nem biztos, hogy további keret áll rendelkezésre bármi másra. Bedobni egy új juttatást januártól isteni ötlet, de sok HR-es és cégvezető beleőszül, ha ezt biztosítani akarja. Tehát a dolgozó kérhet lakhatási támogatást, de 2026. januárig az esetek többségében nem fog kapni, hiszen az csak "új" pénzből, vagyis a következő költségvetésből valósítható meg, az idei meg ugyen már nem áll rendelkezésre, hiszen elköltöttük a béremelésre. Tehát kapunk egy csomó, elégedetlen, csalódott embert, aki úton-útfélen azt olvassa, hogy ezt a cégek adják és csak kérni kell, mert ezzel mindenki jól jár. Hozzá se kell tennem, hogy azok az emberek, akik egyáltalán nem kaptak béremelést ÉS ezt sem vehetik igénybe milyen jókedvűek és motiváltak lesznek. Ilyenkor ránk HR-esekre vár az az igen kreatív, ám annál ördögibb feladat, hogy kitaláljuk, hogy ezt hogyan tudjuk pozitívan és motiválóan eladni a munkavállalóknak. I love my job💗😬

Nyilván vannak cégek, ahol egy kis extra költséget engedélyeztetni nem jelent problémát, őket most kicsit irigyeljük , de ennél többet egyelőre nem tehetünk.

Az új felettesemmel a munka meglepően jól és strukturáltan indult, hasonlóan gondolkozunk és egy irányba tolnánk a szekeret, szóval ígéretes a jelenlegi helyzet. Elindultunk az új HR rendszerrel lassan 2 hete, eddig jól fogadták a dolgozók és jól is működik. Ennek kapcsán rengeteg munkánk van, ami jó. Régen volt olyan, hogy úgy dolgozok végi egy napot, hogy nem kell azon gondolkoznom, hogy mit csináljak, mert egyik feladat jön a másik után.

Ráadásul kaptam egy végtelenül meglepő és megtisztelő megkeresést Angliából. Jövő héten már többet tudok, akkor beszélek ugyanis az illetékessel. Ez annyira motiválóan hatott rám és úgy helyre tette az önbizalmamat, hogy tegnap neki is ültem megtervezni és elkészíteni a hivatalos HR blogomat, hátha abból is bepotyognak majd megbízások és végre nekem való értelmes és tartalmas feladataim is lesznek és esetleg újra visszakapom a régi életemet. Ideje lenne.

Közben tavasz lett, bár csak naptárilag, így lassan foglalkoznom kell a kerttel is, amihez nagy adag motiváció kell majd, mert idén végre rendbe kell azt is tenni, mint minden mást az életemben. Bízzunk benne, hogy az életem 4 legrosszabb éve hamarosan véget ér. Hello március! Hello tavasz!

Rossz stratégia KKV módra

A január volt a leghosszabb hónap és mégis már február van, mire eljutottam ide, hogy írjak. Nagyon nem vagyok jól, de annak érdekében, hogy jobban legyek, úgy érzem, hogy vissza kell térnem a rutinjaimhoz, mert jelenleg csak sodródom, napok, hetek telnek el úgy, hogy bármi értelmeset csináltam volna az életemmel.

HR-es témákat ígértem, jöjjön is most egy. Azt már tudom, illetve tudjuk, hogy a KKV-k kicsit (?) máshogy működnek, mint a multik. A cégünk pedig, na, az tényleg másképp működik. Tavaly elvesztettünk pár megbízást. Ilyen történik, történhet. Van olyan, hogy egy cég hosszabb ideig igénybe vesz egy szolgáltatást, majd utána már nincs rá szüksége. Ezekkel is ez történt. A partnercég átment egy fontos átalakuláson, ehhez kellett a mi segítségünk, az átalakulás véget ért, már nem kell az adott szolgáltatás. Várható volt, tudtuk, azaz tudhattuk volna előre. Mikor megkérdeztem a főnökömet, hogy ha ezt már nyáron tudtuk, miért nem nyáron kezdtünk el új bevételi forrást, azaz új megbízásokat keresni, a főnököm rám nézett és azt mondta "Már egy évvel az előtt is tudtuk". Ami nem fér a fejembe, az az, hogy akkor miért most decemberben kezdtünk el kétségbeesetten kapkodni és nem egy évvel ezelőtt. Hol itt a stratégia, a proaktivitás? Miért kapkodva, reaktívan próbálunk megoldani egy súlyos helyzetet? A veszteség elvitte a bevételünk egyharmadát. Tehát egyelőre kialudt a fény az alagút végén. Miért zavar ez engem? Egyrészt, mert ugye, ha ez a munkahely ugrik, akkor nekem az életben többé nem lesz másik. De nem igazán ezért zavar, hanem a csapatom miatt. Mi már tavaly sem kaptunk inflációkövető emelést, így mostanra mindenkinek a bére messze elmarad attól, amiből meg lehet élni. Van olyan kollégám, aki 200ezer nettót visz haza. Egy éven át abban reménykedtem és azon dolgoztam, hogy most az év elején rendbe tudjuk tenni ezt a helyzetet. De persze most nincs béremelés. Értem. Okos, józan döntés. Majd, ha jobban megy a szekér. De sajnos ilyen bérekkel nem fognak/nem tudnak itt maradni. Meg kell élniük valahogyan, nem lehet máról holnapra létezni, főleg nem a mai világban. A pótlásuk pedig minimum a duplájába kerül majd. Csak ezt rajtam kívül senki nem gondolja át. Egyszerűbb és olcsóbb lenne most adni valamicskét, vagy akár több lépésben többet az év folyamán, mint végig nézni, hogy szép lassan mindegyikük talál jobbat. Minden munkatársam esetében van olyan pozitívum, ami ideig-óráig itt tudja tartani, de örökre nem, főleg, ha kap egy jobb ajánlatot. Tehát könnyen itt maradhatok egyedül, úgy pedig nem tudom elvinni a showt és a jelenlegi bérükért nem fogom tudni pótolni őket. De tökéletesen megérteném, ha nem maradnának. Az én mostani bérem még mindig fényévekre van attól, amit a korábbi cégemnél kaptam, de ha kapnék emelést, azt is nekik adnám, mert úgy érzeném helyesnek. Én minden erőmmel nekik szeretnék segíteni és ezzel kicsit jobban elismerni a remek munkájukat.

A probléma másik része az, hogy a cég vezetősége nem kommunikál. Úgy általában semmiről sem, de a bajokról egyáltalán nem. Nem tudom elérni, hogy ez változzon. Most a marketing vezetőnek nagy nehezen sikerült ugyan elérnie, hogy kimenjen egy levél ebben a témában, de konkrétum nem volt benne, így a dolgozóknak olvasni kellett a sorok között. Nem akarom túlmisztifikálni újra és újra az előző munkahelyemet, de ott kommunikáltuk a jó és rossz eredményeket is egyaránt. Odaálltunk a dolgozók elé őszintén minden hónapban és megmondtuk, hogy jó vagy rossz a helyzet. Volt is a vezetésnek becsülete, volt is elköteleződés, hűség és motiváció az emberekben. Vezetők és dolgozók együtt kerestük a megoldást, mindenki a sajátjának érezte a céget. Itt és most viszont az emberek nincsenek bevonva, nincsenek megtisztelve azzal, hogy őszintén kommunikáljanak velük. Úgyhogy nagyon nem fogok csodálkozik, ha komolyabb erőforrás veszteségeink lesznek és persze helyettük a piacról jóval drágább embereket fogunk felvenni, tehát ha meg is oldódik a baj, jön egy újabb nehéz helyzet, amit meg lehetett volna előzni, ha nem tartjuk megalázóan alacsonyan a béreket ilyen hosszú ideig. 

Dühös tehetetlenséget érzek, ezt a céget sokkal jobban lehetne csinálni, ezekkel a csodás emberekkel sokkal jobban lehetne és kellene bánni és csodákat tudnának csinálni. De itt a HR csak admin funkció, semmilyen befolyásom nincs a helyzet alakulására. Maradok dühösen tehetetlen és tehetetlenül dühös.

 

A szeretet ünnepe

Wow! Nagyon régen írtam. Annyira rutinszerű volt ez éveken át, de az elmúlt időszakban annyira elsodort az élet, hogy nem jutottam addig egyik nap sem, hogy kinyissam a saját laptopom és leírjam, ami foglalkoztat. De most újra itt vagyok, december 26-án. Az én karácsonyaim nagyon sok átalakuláson mentek keresztül az elmúlt 21 évben. 21 éve halt meg az édesanyám. Amíg ő élt, a karácsony egy misztikus, izgalmakkal teli, boldog időszak volt, ahol bár minden mindig ugyanúgy zajlott és mindennek megvolt a helye és azt ideje, sosem volt unalmas vagy fárasztó. Amikor itt hagyott minket 2003-ban, én vettem át a helyét és próbáltam édesapámnak ugyanolyan karácsonyokat varázsolni, csak akkor már semmi sem volt ugyanolyan. 2011-ben, amikor külön mertem költözni tőle, apám megharagudott rám és azóta szép lassan megszakadt a kapcsolatunk. Akkor, az összeveszésünk utáni első 3 karácsonyt nem is tartottam meg, nem volt karácsonyfa, nem volt dekoráció, mindegyik nap ugyanolyan volt, mint az év bármelyik másik napja. Aztán a 4. évben egy nagyon kedves régi iskolai osztálytársnőm azt mondta, hogy ne másokért legyen karácsony, hanem mert én szeretném és én megérdemlem, hogy nekem legyen a legszebb karácsonyom. Nyomott hagytak bennem ezek a szavak és akkor abban az évben újra megtartottam a karácsonyt, ami csodaszépre sikerült. Azóta nem érdekel egyedül vagyok-e vagy velem ünnepel valaki, mindig nagy hűhót csapok belőle, csodaszép a karácsonyfa, finomak az ételek és a sütik, csodás a dekoráció és sokszor csak ülök a lépcsőn és onnan fentről nézem a varázslatos nappalit és boldogság tölt el. Édesanyám kedvéért készül a tojáslikör és csokilikőr, 50 éve ugyanonnan rendeljük a bejglit, csengetek a csengővel vacsora után, ahogy apukám mindig tette, jelezve, hogy a Jézuska megérkezett.

Időközben minden szerettem egymás után meghalt, a nővéremnek addig voltam érdekes, amíg pénzt adtam neki, apámról lásd fent, a barátaimról pedig már írtam, hogy a 2 legjobb barátom elhagyott, amikor 3 éve sok volt körülöttem a probléma. A megmaradt családommal hosszú ideje csak sátoros ünnepekkor és csak Messenger - esetleg SMS - üzenetekben kommunikálunk, karácsonykor is ennyit kapok a nővéremből és az apámból, egy lélektelen GIF-et vagy esetleg egy saját kézzel írt üzenetet. Azaz idén új mérföldkőhöz érkeztünk, mert a korábbi évek gyakorlatától eltérően apukámtól egyáltalán nem érkezett karácsonyi üdvözlet semmilyen formában, még válaszként sem az enyémre. Egyelőre nem tudom megemészteni, hogy a saját apám nem érezte fontosnak, hogy gondoljon rám karácsonykor (sem), de az én lelkiismeretem vele kapcsolatban továbbra is tiszta, egész életemben mindent megtettem, hogy neki a legjobb legyen, sajnálom, hogy ez is kevés volt.

A munkámban semmi nem változott, év végére sokasodtak a feladatok. Viszont a rengeteg munka azért jó, mert így nincs időm azon gondolkozni, hogy mennyire kevés nekem ez az állás és mennyire nem vagyok a helyemen. 3 pokoli év után még mindig nincs remény másra, persze minél idősebb vagyok, annál kevesebb esélyem lesz jobbat találni, gyakorlatilag a csodával lenne egyenlő. 

A jövő évtől már csak annyit várok, hogy ne legyen rosszabb, mint az idei volt. Viszont HR-es témákkal jövök majd a következőkben.

Nektek viszont nagyon békés, boldog ünnepeket kívánok és nagyon boldog, sikerekben, élményekben és szeretetben gazdag új évet. A szeretet a legfontosabb. Nekem nagyon hiányzik.

Munka és magánélet?

Ma egy érdekes dilemmát hoztam nektek, mert mostanában többször találkoztam ezzel a dologgal és sokat gondolkoztam rajta. 

A magánéletünk az elsődleges vagy a munkavégzés kapcsán megjelenő kötelezettségeink alapján is igazodnunk kell?

A következőre gondolok. 2003 óta - akkor lettem a GE-ben HR vezető - úgy 2021-ig (a munkám elvesztéséig) soha nem mentem szabadságra a hónap első 10 napjában, egészen egyszerűen azért, mert akkor zajlott a bérszámfejtés előkészítése (adatok, jelenléti ívek begyűjtése és ellenőrzése, juttatások, költségtérítések, bónuszok, jutalmak kalkulációja, stb.) és a bérszámfejtés/bérfizetés. Mivel ez az én felelősségem volt, sosem hagytam parlagon, egyszerűen hozzászerveztem az életemet. Gondot nem okozott, egy idő után rutin lett így gondolkodni. Az év eleje volt az egyetlen fájó pont, hiszen mások kivehették az első pár napot vagy az első hetet, míg én már január 2-án reggel mindig dolgoztam, hogy minden időben meglegyen. Amióta nincs ilyen felelősségem, értelemszerűen nem kell erre figyelnem, de arra például figyelek, hogy az éves auditkor és előtte a felkészüléskor ne legyek szabadságon. Na, ez vagyok én. 

A cégnél viszont, ahol dolgozom, mások érdekesen csinálják ezt. Aki a bérszámfejtésért felel, az vígan (és következetesen) szervez nyaralást erre az időszakra, majd minden éjszaka dolgozik a szabadsága alatt, hogy a feladatait hiánytalanul elvégezze. Egy másik - az auditokért felelős munkatárs - az esküvőjét és a nászútját szervezte az auditra történő előkészítő időszakra, ezzel a nászút egy részét munkával tölti, hogy időben elkészüljön mindennel. Az audit minden évben kb. ugyanakkor van, tehát kiválóan tervezhető. Tényleg szükség van erre? Ezek az emberek miért saját maguk ellenségei? Ez megéri? Feláldozni egy gyönyörű utazást vagy éppen életed legszebb időszakát? Miért nem tervezünk? Van még 350 más nap az évben.... Persze utána panaszként és sérelemként is sokszor megjelenik ez, hogy neki szabadság alatt is dolgozni kellett, de vajon ki ezért a felelős? A munkáltató? Végül is nem kell elengednie a dolgozót, ha azt látja, hogy a feladat elvégzése veszélybe kerül. De hát pontosan tudja, hogy a feladat így is el lesz végezve. Helyesen jár el, ha ennek a tudatában jóváhagyja a dolgozó szabadságkérelmét? Esetleg ne engedje el a dolgozót az esküvőjére, a nászútjára, mert fontos feladata van?  Ebben az esetben csak a dolgozónál lehet a kontrol (és a józan ész?). De mégis mi készteti arra az embert, hogy ezt bevállalja? Nyilván lehetnek objektív és szubjektív okai, hogy éppen akkor megy szabadságra, de az esetek többségében azért ez talán elkerülhető lenne. Tényleg trendi arra hivatkozni, hogy annyira sok munkánk van, hogy még a szabadságunk alatt is dolgoznunk kell? 

Persze ehhez hozzá kell tennem nagyon őszintén, hogy nekem egészen addig, míg ehhez a céghez nem jöttem, soha nem volt olyan szabadságom, amikor nem kellett dolgoznom közben napi 2-3 órát, egyszerűen a munka mennyisége miatt. Így most, hogy a szabadság alatt ennél a cégnél nem kell dolgoznom, néha azt érzem, hogy lógok😀 ami persze nem normális, tudom jól. De ugyanakkor mindig előre alaposan átgondolom, hogy a távollétem, mint HR vezető, mikor okozza a legkisebb fennakadást. Decembertől megint, ennél a cégnél is, felelős leszek a bérszámfejtésért, szóval újra visszaülök a szekérre és a hónap első 8 napjában soha nem lesz szabadság, de ezzel maximálisan együtt tudok élni.

A fent említett probléma leginkább vezetők vagy specialisták esetében áll fent, főleg ha kicsi a csapatuk vagy nincs kinek delegálni az adott feladatot. De bárki más találkozhat ilyen dilemmával.

Szóval szerintetek mit igazítunk mihez? Ti hogy csináljátok?