Ma odáig jutottam, hogy ez nem fog menni. Nem maradhatok itt és nem dolgozhatok 6 fizetett óráért 8-10 órát teljes bizonytalanságban, úgy, hogy ez is bármelyik nap megszünhet. Négy év nyomorúság és depresszió után végre kimásztam a gödörből és elkezdtem létezés helyett élni, erre jön ez az egész leépítés meg munkabércsökkentés dolog és újra ott vagyok a gödör alján, megint bizonytalan vagyok, rettegetek, a motivációm a -2-es szinten van és ma, amikor gyötrelmes elhatározást követően nekiültem állást keresni, már az első hirdetésnél pánikrohamot kaptam. Én képtelen vagyok még egyszer ezt végigcsinálni, hónapokig, évekig minden remény nélkül keresgélni, rettegni attól, hogy mi lesz, ha nem kapok állást egyáltalán, vagy mi lesz ha kapok, de még rosszabb lesz, mint ez. Most sajnos nincs annyi tartalékom, hogy kihúzzam 12-24 hónapig (az álláskeresés átlagos ideje a szakmámban és életkoromban), hiszen eddig is csak a korábbi fizetésem felét kerestem, most meg már annak is csak a 75%-t. Tehát nekiindulni is kockázatos, meg ebben a szituációban maradni is, csak más-más okokból. A legrosszabb, hogy nincs kivel ezt érdemben megbeszélni. Lehet, hogy most kéne szakemberhez fordulnom, de hát ugye az pénzbe kerül, nekem meg talán éppen elég lesz a fizetésem a havi kiadásokra. Szóval most nagyon erősen kéne valami, ami a víz felett tart, de még nem tudom mi lesz az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése