Tegnap felhívott egy régi barát, aki nagyon kedvesen, de le akart beszélni arról, hogy mindenáron pont HR területen keressek állást és ajánlott pár alternatívát. Az alternatívák nem voltak rosszak, csak cseppet sem vették figyelembe a személyiségemet. Mivel erősen introvertált vagyok és ezzel 30 éve küzdök és próbálom leküzdeni, nem vagyok alkalmas olyan munkákra, ami extrovertált vagy éppen egocentrikus embereknek tökéletesen megfelel. Tehát a barátom vagy nem ismer eléggé vagy olyan jól kezelem az introvertáltságomat hogy már sokan nem is veszik észre, hogy bizonyos helyzetekben mennyire ki kell jönnöm a komfort zónámból, hogy ne akadályozzon az alaptermészetem. Ez viszont rettenetesen kimerítő tud lenni, tehát állandóan olyan szerepben lenni, ami a komfort zónámon kívül van, elképzelhetetlen lenne. Viszont a beszélgetésnek érdekes hatása volt. Amíg megpróbáltam meggyőzni arról, hogy de igen, én kimondottan a szakmámban szeretnék dolgozni, mert abban a kiváltságos helyzetben voltam az elmúlt 22 évben, hogy a hobbimból éltem vagyis olyan munkát végeztem, amit igazán szerettem és élveztem, végül saját magamat győztem meg arról, hogy igenis minden erővel ebben az irányba kell tovább menni, tartson a keresés ameddig tart. Így fellelkesülve az új energiákkal azonnal odaültem a gép elé és jelentkeztem néhány nagyszerű állásra. Ma reggel folytattam ugyanezt, közben egy fejvadász is bejelentkezett, hogy az érdekes profilommal nagyon jó lennék egy regionális munkára. Ez utóbbinak nem adok persze sok kreditet, mert ez sokszor megtörténik, hogy a LinkedIn felületen megkeresnek, elkérik a telefonszámomat, aztán soha nem hívnak fel, de minden esély esély, nem hagyunk ki semmit.
Közben megállíthatatlanul dolgozom a házon. Végre vannak árnyékolók az ablakokon (én szereltem fel) és megérkeztek a lámpatestek is ma délután, úgyhogy már csak egy villanyszerelő kell és nem csak villanykörték fognak lógni a plafonon😀 4,5 év után ez már valami. Ha a képeket is sikerül felfúrnom a falra, akkor kész lesz a ház (jó, tudom, egy ház sosem lesz kész, de a pillanatnyi "kész" állapotnak is örülni kell). Közben az is eszembe jutott, hogy akár ilyesmivel is foglalkozhatnék (kisebb javítások, össze- és felszerelés, lakberendezés) de erről a párom beszélt le, azt mondja, elég ha itthon villogok az ilyen képességeimmel, ha már ő nem.....😂
Még mindig foglalkoztat a "survival coach" gondolata. Mivel már 3. alkalommal csinálom végig ezt az álláskeresés hadműveletet (hívhatjuk úgy, hogy hosszú menetelés?) azt hiszem tudnék segíteni hasonló helyzetben lévőknek kilábalni és új utat találni. Átsegíteni őket az első kegyetlen szakaszon (tompult zombiság, fájdalom, harag, kétségbeesés), kitalálni együtt, hogy mi a nekik legjobban megfelelő munka, írni velük egy ütős önéletrajzot, segíteni a pénzügyek szervezésében a kereset nélküli időszakban (hol lehet karcsúsítani, mit érdemes megtenni, hogy tovább tartsunk ki anyagilag), állásinterjúkra készülni, pofás pályázati anyagokat írni, és persze lelki segélyt nyújtani. Persze egy kedves barátnőmtől, aki mindig az ördög ügyvédje, azonnal jött a kérdés, hogy jó, jó, remek ötlet, na de ki fogja ezt fizetni. Én azt gondolom, hogy kedvezőtlen esetben ez lehet pro bono munka, vagyis ingyen segítek, mert segíteni szeretnék, optimális esetben fizethetne az érintett akkor, amikor már van munkája, vagy akár a cég, aki leépítette (outplacement - ahogy velem tette a Nokia, hálás köszönet érte, még mindig érzem a jótékony hatását), de ezeket a részleteket még valóban nem találtam ki. Csak az dolgozik bennem, ami gyerekkoromtól elkísér, segíteni másoknak jó dolog és én szívesen tenném.
Közben a megvilágosodás is megérkezett, vagyis szépen lassan ráébredtem, hogy az elmúlt 10 év mennyi mindent elvett tőlem és napról napra rájövök, mennyire jó, hogy már nem vagyok benne. Persze volt értelme mindennek, de jó látni, hogy mennyi mindenről szól még az élet a heti 60-70 óra munkán kívül. Már ki is tudtam egyszer mondani, hogy ideje volt eljönni, még akkor is, ha ez nem a saját akaratomból történt. A végén még hálás leszek érte? Na, azt talán nem, de lehet, hogy jó változást hoz, még ha rögös is az út addig. Nagyon hiányoznak az emberek, talán ez a fájdalom is elmúlik majd egyszer.
Legyen mindenkinek csodás napja!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése