Amikor kapkodom a fejem

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Az elmúlt pár napban rekord sebességgel történnek az események, legalábbis úgy tűnik.

Hétfő reggel kezdtem az amerikai pharma cég interjújával. Az előzetes beharangozásnak ellentmondóan nem külföldiek jöttek, hanem a cég magyarországi vezérigazgatója. Ettől eltekintve egy nagyon kellemes beszélgetés volt, de persze kimaradtak belőle a HR-esekre jellemző oly csavaros kérdések ,amik még engem az álláskereső és HR-es veteránt is megakasztanak:-) Elmondta, hogy hosszúúúúúú folyamat lesz és emiatt elnézést kért. Mondtam, hogy ne aggódjon, már megszoktam....

Még aznap jött 2 jó hír, kellemes meglepetésként. Ugye az írekről azt mondta a fejvadász, hogy majd 1-2-3 hét múlva lesz valami, ehhez képest ma, azaz szerdán máris lesz telefoninterjúnk. Ezek szerint megtetszett az anyagom. A másik a brit cég volt, mivel ott egy hete nagy csend volt és gondoltam már nem is lesz semmi. De ott is azt írta a tanácsadó, hogy a projekt manager "is very keen to talk", ez is ma lesz.

Közben csak úgy lazán begyűjtöttem még 4 opciót tegnap egy nap alatt, bár ezek még csak esetleges lehetőségek. 2 SSC pozíció, amiről nyilván visszautasítanak ezen gyakorlatom hiányában (nem is értem miért keres meg egy tanácsadó ilyennel, ha a feltételek között egyértelműen szerepel, hogy kell SSC gyakorlat és látja a CV-ben, hogy nekem nincs.....). Aztán megkeresett egy nagyon régen nem látott, amúgy nagyon kedves ismerősöm, hogy ő HR-est keres és beszéljünk. Jóóóóóó! Egy szintén nagyon kedves ismerősöm pedig beajánlott valahová, ami első hallásra jónak tűnik, bár vidék, de kocsival bejárható. Ezekről, vagyis erről az utolsó négyről csak mint lehetőségről van szó, még nem indul el semmi.

Tegnap este azon tűnődtem, hogy kicsit jobban kellene örülnöm annak, hogy most egyszerre 9 út is látszik, de aztán rájöttem, hogy azért nem ugrándozom határtalan örömömben, mert egyelőre egyik út végén sincs fény. Újabb és újabb lehetőségek, amikből nem lesz semmi. Interjúk végeláthatatlan sora, amiből nem lesz semmi. Újra és újra felmondom a leckét, ki vagyok, honnan jöttem, mi csináltam, miért csináltam, mit akarok. Készülök az interjúkra, kutatok a neten, dühöngök ha nem hívnak, ha nincs visszajelzés, és mindannyiszor csalódok és összetörök, ha egy jó lehetőség elúszik. Meddig lehet ezt csinálni? Annyira fáradt és elcsigázott vagyok, mintha naponta 12 órát húznék le egy kőbányában. Vajon véget ér egyszer ez az egész? Fogom ezt a blogot mosolyogva olvasgatni valamikor? Mi lesz, ha még jövő márciusban is ez írogatom? (Mondjuk, az kevésbé esélyes, mert addigra nem lesz számítógépem, internetem, de még lakásom sem....)