Na, ha egy szekér elindul......lefelé, akkor nem áll meg. Úthenger kedves működése csak a kezdete volt egy rossz időszaknak. Alig pár nappal később chat-ben rám ír a kolléganőm, hogy kiküldött egy ajánlatot, nézzem meg, hogy rendben van-e. Megnéztem, rendben volt, csak az volt a bökkenő, hogy nem tudtam róla, hogy volt ilyen nyitott pozíciónk, arról meg végképp nem, hogy betöltöttük. Rákérdeztem, hogy "Jól gondolom, hogy én nem tudok erről a pozícióról?", mire jött az egyszerű válasz, hogy "Igen". Nos, nem akarok nagy feneket keríteni a dolognak, de legjobb tudomásom szerint én vagyok a HR, ezen belül pedig a toborzási terület vezetője. Akkor lehetséges, hogy tudnom kéne ilyesmikről, vagy nem? Persze volt magyarázkodás, hogy olyan gyorsan történt, meg minden, de azért teljesen kiakasztott a pofátlansága a kedves kolleginának. Ugyanez a kolléganő pár nappal később újra hülyét csinált belőlem, akkor más történt, de igazából a részletek nem fontosak, így most már kezdek egy kicsit morcos lenni.
Aztán csütörtökön voltam állásbörzén. Hárman voltunk kint a cégtől (Úthenger volt az egyik), de a többiek egész napra egyedül hagytak a pultban. Majd röviddel 3 óra után megkérdezték egészen ártatlanul, hogy ebédeltem-e már. Hogy szakadjon rájuk mennyezet.
Annyira rossz, hogy már kezdtem magam jól érezni és elkezdtem kihozni ebből a lehetetlen helyzetből valami jót, sőt, már majdnem élveztem a munkámat, erre tessék, csupa olyan dolog történik, ami miatt megint megkérdőjelezem, hogy 1) én jól csinálom-e a dolgom, 2) tényleg itt van-e a helyem, 3) ne kezdjek-e állást keresni, mert itt nem lesz soha jó.
Közben a nővéremmel elmentünk apukám lakásába (ő idősek otthonába ment, nincs vele semmi baj). A lakást el akarják adni. Azért mentünk, hogy megnézzük, hogyan lehet eladható állapotba hozni. Hááááát, a lakás állapota nem semmi, valahol a hihetetlenül borzasztó és a végtelenül pokoli között van. De az a feladat, hogy ebből eladható lakást csináljunk, az már valami. Egészen elképesztő, hogy emberek hogy tudnak élni. Az apám az előző (új építésű, 10 évet élt benne) lakást is tönkretette, pedig akkor még nem volt 89 éves. A legrosszabb amit egy lakással tehetünk, az az, hogy ha valami történik (leszakad, letörik, kifolyik, elromlik), akkor nem hárítjuk el a problémát, hanem konzerváljuk. Azzal a lakással is így volt, nem is tudtam rendbe tenni, úgy kb. 5 milliót veszítettem rajta ahhoz képest, hogy valójában jó állapotban mennyiért lehetett volna eladni. Most ugyanaz a helyzet. Letört kilincsek, kitört ajtóüveg, szétesett csaptelep, ismeretlen ragacs a padlón (ami semmivel sem jön fel), térdig jársz a szemétben, minden ragad a kosztól, a kád, a mosdó és a mosogató fekete, a WC....., na azt hagyjuk. Összetört szekrény, elromlott ablakzárak, leszakadt redőny és még sorolhatnám. Emellett egy 40 éves lakásról beszéltünk, ami soha nem volt felújítva (na jó, valamennyire volt, de alapjaiban nem) már az ablakok is szétmállanak. Mindez úgy, hogy a nővérem rendszeresen látogatta apukámat a havi apanázsért. Nyilván segíthetett volna is neki, de hát már ő is öreg és beteg. Velem 12 éve nem beszél apám, csak ha gyalázni és szidni kell valakit, ennek ellenére ajánlottam neki, hogy fizetek takarítónőt, de nem, oda idegen ne tegye be a lábát. OK. Most esszük, amit főzött. Féláron nyilván eladható annak, aki direkt felújításra váró lakást keres, de ennél azért többet szeretnénk kihozni belőle. Úgyhogy munka kezdődik.....kemény és költséges munka......a nővérem meg megkérdezni, hogy karácsony előtt el tudjuk adni, ugye? Ne kapjon az ember röhögő görcsöt. Viszont az ottani állapotokat látva ma nagyobb lelkesedéssel és kritikusabb szemmel fogok itthon takarítani😀
Ez a mocsári hibiszkuszom, "aki" úgy gondolta, hogy fel kell engem vidítani, ezért új virágot bontott nekem egészen váratlanul (mert amúgy már sárgulnak a levelei). Sikerült😄
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése