A dolgozók és a nem dolgozók is nagyon szeretik a hétvégét, de koránt sem ugyanazon okból. A dolgozó egy egész heti robotolás után éli meg megváltásként a hétvégét. Egy állástalan pedig azért, mert hétvégén valahogy ideiglenesen megszűnik a hihetetlen görcsös, nagy nyomás, nem gond hogy nincs munkahelye az embernek, nem szégyenli, nem érzi rosszul magát emiatt, nem nyomasztja az, hogy a többi ember dolgozik és ő nem, hiszen hétvége van. A telefont sem kell figyelni, nem ilyenkor érkeznek a megváltó telefonhívások.
Ugyanígy van a dolog a vasárnappal. Amikor az utolsó (nagyon rossz) munkahelyemen dolgoztam, vasárnap délután már bennem volt a rossz érzés (szó szerint gyomorgörccsel társulva), hogy másnap hétfő és menni kell dolgozni. Most, hogy nem dolgozom, ugyanúgy bennem van a rossz érzés a közelgő hétfő miatt, hiszen újra jön az a tehetetlen érzés, hogy nincs állásom, visszajön az egyre növekvő aggodalom hogy, vajon mi történik a héten, vajon behívnak-e valahová, vajon a folyamatban lévő dolgok hogyan alakulnak és vajon mikor lesz már állásom. Az ember retteg a hétfőtől, mert egy újabb gyötrelmes hét kezdetét jelenti. Min lehetne még megtakarítani, kivel lehetne még beszélni, merre érdemes még próbálkozni, vajon ez vagy az a cég felvesz-e és hasonló kérdések százai zsonganak az ember fejében.
Mindez olyan, mint egy hihetetlen sebességgel pergő film, minden gondolat, kérdés vagy remény egy tizedmásodpercre villan fel csupán, leállíthatatlanul. Hétvégén azonban mindez lelassul, megnyugszom egészen más érzés, egészen vasárnap estig, amikor kezdődik elölről az egész.
Vasárnap este van. Könyörtelenül közeledik a hétfő. Újra szembe kerülök a tehetetlenséggel, a görcsös, megnyerhetetlennek tűnő csatával. A fejemben már most ezer kérdés és lehetséges végkifejlet. Pedig még csak vasárnap este van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése