Meg kell mondjam, hogy az elmúlt 6 hét csupán szelíd megkoronázása volt az elmúlt 3 évnek. Tudjátok, hogy tavaly ősszel édesapám idősek otthonába költözött, mert önállóan már nem tudta ellátni magát és állandó felügyeletre volt szüksége. Tegnap volt a 90. születésnapja, de attól eltekintve, hogy nehezen mozog és sokszor elesik, igazából egészséges. De mivel a nővérem és én is dolgozunk, ez volt a legjobb döntés, hogy ne legyen egész nap egyedül. Persze én nem tudtam volna magamhoz venni, mivel 2011 óta rossz kapcsolatot ápol velem, az okát azóta sem tudom. De ezt most hagyjuk.
Amikor kiköltözött a családi otthonunkból, elég hamar megszületett a döntés, hogy a lakást el kell adni. Ez a döntés jórészt azért született, mert a nővéremnek kellett a pénz. Így még tavaly elkezdtük kipakolni, de a lakás olyan rossz és lelakott állapotban volt, hogy hamar világos lett, így eladni nem lesz könnyű. Én év elején egy időre el is engedtem a projektet, mert kíváncsi voltam, hogy a nővérem tesz-e bármit is, de egy gyufaszálat sem tett arrébb. Hetente járt a lakásba, ahol hatalmas szemét és kosz volt, de ez őt nem zavarta annyira, hogy tegyen ellene. Aztán egyszer csak nagy meglepetésre lett egy vevőnk. Még nem kezdtük hirdetni, attól nagyon messze voltunk, de egy korábbi szomszédunk jelezte, hogy ő megvenné, ha eladó. Nosza, hát persze, eladó. Rohamléptekben minimálisan helyreállítottuk (helyreállítottam!), hogy legalább megmutatásra alkalmas legyen. Nem árultam zsákbamacskát, de a lakás elkelt minden problémájával együtt. Az árban is hamar megegyeztünk. Akkor még úgy volt, hogy megfelezhetjük a vételárat a testvéremmel, erre még visszatérek. Aztán jöttek a feladatok és az akadályok. Vízvezeték szerelő (folyt a WC és a konyhai csap), üveges (2 törött üvegajtó), zárszerelő (a bejárati ajtó kilincs letörve), energetikai tanúsítvány, villanyszerelő (ez utóbbi én lettem végül, mindenhez is értek), na és persze a teljes kiürítés. Kétszer szelektáltuk át a holmikat, hogy eldöntsük, mit visz a a testvérem, mit viszek én, mi kell apunak és mi a lom. Nos lomban jók voltunk, ugyanis 2 részletben 24 köbmétert kellett elszállíttatni. A bútorokat, használati tárgyakat, amiket egyikünk sem kért, ingyen odaadtuk érdeklődőknek, sok szegény családon segítettünk és okoztunk nekik boldogságot, ez azért jó érzés volt. Mindezt én vezényeltem le, főállás mellett, munka után a lakásba rohanva, hétvégéket ott töltve, a nővérem legtöbbször meg csak totyogott jobbra-balra, mint a sza..-ró galamb. Ha nem lett Zsuzsi barátnőm (nagyon szépen köszönöm Zsuzsi!!!!!), akkor soha nem oldom meg ezt a feladatot. Volt jogi zűrzavar (özvegyi jog), volt kétségbeesés és volt düh, amikor kiderült, hogy mégsem felezhetjük meg a vételárat. Addigra 630e forintban került a kis játék nekem, hiszen minden felmerülő költséget én fedeztem (még jó, hogy 3 tulajdonos volt...) úgyhogy dupla veszteségként könyveltem el. Aztán csodák csodája, a testvérem életében először betartotta egy ígéretét, és kifizette a részét a költségekből. Fárasztó, nyomasztó, kemény időszak volt, de vége.
Mindezzel oda akartam kilyukadni, hogy meglepő, de mindennek ellenére pillanatnyilag egész jól vagyok. Jobban, mint az elmúlt 3 évben bármikor. Valahogy ez a kis projekt életet vert belém és felhúzta az energiaszintem, bár minden napot a vesztesek nyugalmával kezdtem, aztán napközben mindig megszállt valami megfoghatatlan erő és megoldottam a lehetetlennek látszó dolgokat is. Augusztus 4-én adtuk át a lakást, oda is kisebb csodák vezettek el (azt hiszem, varázsló vagyok), utána egy hétbe telt minden elpakolni, amit elhoztam és azóta még egy hét eltelt, és a frizurám😀, na meg az energiám még tart. 3 év szorongásos, pánikos, nyomorult, depressziós időszak után egész furcsa jól lenni. Persze folyamatosan attól félek, hogy elmúlik, olyan hamar, ahogyan jött, de félve mondom, hogy talán-talán kijöttem a gödörből. Most már csak azt kell kitalálni, hogyan ne essek vissza. Szép ez egy olyan embertől, hogy egy évig tudatosan és módszeresen készült arra, hogy elvegye a saját életét és aztán utolsó nap, azon a napon, amikor meg kellett volna történnie, mégis volt ereje nem meg tenni és eldönteni, hogy még menjünk tovább, hátha. Ez február 4-én volt. Éppen 6 hónappal korábban, mint a lakás projekt zárása. Biztos nem függ össze, de érdekes.
A munkámat azóta sem szeretem, egyszerűen túl kevés, nem éri el az ingerküszöbömet. De van, már 2 éve és ez a fontos. "Biztonságban" vagyok. Most egyik nap ránéztem a LinkedIn-re, az álláshirdetésekre. Már régen nem tettem. Csodákat láttam, álommunkákat, de pár hét múlva 53 éves leszek, az 53 jó ok arra, hogy ne adjak biztosat bizonytalanért. Itt befogadtak, elfogadtak, jó, nem lettem olyan, amit vártak tőlem, de összességében sok dícséretet kapok és meg vannak elégedve és meg is akarnak tartani. (Az ügyvezető szerint én vagyok a fékezett habzású mosószer, de itt sajnos nem tudok szárnyalni, ahhoz ez túl kevés, pont a szenvedély szintet nem éri el és nem kattan át a belső kapcsolóm😐). A bérem közben feltornásztuk, ugyan még nincs a régi bérem közelében, de már megnyugtató a havonta beérkező nettó és tulajdonképpen elég is. A régi helyen erősen túl voltam fizetve, de hát ki bánja az ilyesmit😀
Elhelyezkedni, más állást találni szinte lehetetlen vállalkozás lenne. Sokat olvasok mostanában erről a témáról - ageism - és lesújtó a helyzet, mert már a 40 évesek is panaszkodnak, hogy nehéz elhelyezkedni, de ez nem csoda. A senior recruiterek többsége 22-24 éves, nekik egy 40 éves már öreg, a szakértelem meg nem számít, mert ha értesz hozzá, akkor sokba kerülsz, egy kezdő meg olcsó és majd megtanulja. Rengeteget lehet olvasni arról is, hogy mennyire felhígult a HR szakma, sajnos ez azért van, mert a tapasztalt emberek ott sem kellenek. Magyarország még sokáig be lesz korlátozva ezzel a gondolkodással. Ezért nincs értelme állást keresni, öreg vagyok, nem kellek, ez van. Akárhogy kozmetikázom a CV-met, így már nagyon sok. Persze nem igazán vonzó kilátás nyűglődni a nyugdíjig, de csodák mindig történnek, velem sokszor megesett, hátha jön még egy, majd nyitva tartom a szemem. Most van egy jó projektem, HR rendszert vezetünk be, talán ez egy ideig motiváló lesz, aztán majd meglátjuk.
A következő blogban elmesélem, hogy mi történik, ha túlságosan feladod magad, mert most ebből nemrég kaptam egy jó leckét. De mára elég ennyi.
A képen Rodosz, ahova idén megint nem jutottam el. De nyár lesz jövőre is😊
