Nagyjából 6 éve írtam ide utoljára. Akkoriban úgy tűnt, hogy visszakerülök a munkaerő piacra, de hála az akkori 2 csodálatos főnökömnek csodás és emlékezetes idők jöttek. Már 9 éve dolgozom itt, imádom a munkát, imádom a céget és mindent szeretek, minden egyes itt dolgozó embert. Megtaláltam a helyem és szakmai oldalon nem is alakulhatott volna jobban az életem.
Vagyis....nos nem.....jaj nem tudom ...... hát hogy is mondjam .... szóval ..... asszem újraindítom a blogot:-(
Nos, fura dolog ez. Az elmúlt 3 nap pánikrohamai és az elmúlt hónapok vesszőfutása után a fenti mondatok már drámai erővel vesztik el a valóságtartalmukat. Döbbenetes, hogy míg az ember boldogan végzi a hivatását, egyetlen egy ember hogyan teheti tönkre a munkáját, önbecsülését és közérzetét egy jól kitervelt, összehangolt, a legfájdalmasabb módon kivitelezett támadás sorozattal.
Egy rettenetes hétvége és egy átgondolkodott éjszaka után ma reggel úgy keltem fel, hogy a munkahelyem gondolatára is összerándult a gyomrom, majd sírógörcsöt kaptam, majd amíg győzködtem magam, hogy semmi baj, be kell menni dolgozni, annyira rosszul lettem, hogy szépen átrángattam magam egy közepesen súlyos pánikrohamon. Amikor végre levegőhöz jutottam, tudtam, hogy ma biztos nem megyek be és amikor ezt kimerülten, de hangosan kimondtam, meg is nyugodtam. Egy nap letudva. Most délután 3 óra és újabb görcs jelzi, hogy holnap mennem kell. A szívem a torkomban kalapál, fojtogat a sírás, de eldöntöttem, hogy ez a blog bejegyzés ma megszületik, ha törik, ha szakad.
Hogyan kerültem ebben az állapotba? Nos, ez egy hosszú történet, most nem mesélem el. Az oka egy ember és egy vele, a terrorizmusával szemben tehetetlen szervezet és az, hogy 9 éve után elfogyott a türelmem (amúgy rohadt türelmes vagyok, nem igaz?)
Annak idején ez a blog arra készült, hogy átsegítsen az álláskeresés nehézségein. Nos ha 11 évvel ezelőtt ez nehéz volt, akkor most a lehetetlent nyalogatja alulról. 48 éves (igen, te jó ég!!!), 20+ év gyakorlattal rendelkező HR-esként elhelyezkedni nehezebb, mint a NASA űrhajósképző programjába 48 évesen bejutni (vagy ahogy hasonló korú barátném megjegyezte a minap, "te is előbb fogsz négyes ikreket szülni mint állást kapni"), különösen Magyarországon, ahol az ilyen emberek ellen fokhagymával és kereszttel védekeznek a toborzók, fejvadászok és egyéb toborzásban érdekel emberek. Hogy miért? Mert drágák, mert nehéz őket motiválni, már nincs nekik mit tanítani és egyéb, az említett emberek által az elutasításkor kedvesen, de együtt érzően felsorolt, amúgy bullshit, okokból......
De hát eljött a pillanat, ami nem megy, az nem megy. Én az elmúlt 9, de legfőképpen az utolsó 3 évben a szívemet, a lelkemet, az életemet adtam bele a munkámba. Mindent megtettem azért a 100 emberért, akiket támogatok. 12-14 órás munkanapok, átdolgozott hétvégék, átdolgozott vakációk, átgondolkozott éjszakák. Hogy volt-e értelme? Persze, hogy volt. Mindennek van, ha hiszel benne. Én hittem és bennük most is hiszek. Remek csapat, csodás emberek, egytől egyig. A legrosszabb napba is napsugarat hoznak, mindig van egy jó szavuk és jókat nevetünk. Igen, nagyon szeretem ezt a céget, ha az ott dolgozó emberekről van szó. Semmi nem fáj jobban, mint az a felismerés, hogy lassan vége lesz egy életemet nagy mértékben meghatározó korszaknak. De nem szeretem az álságot, a képmutatást és az ámítást és nem szeretek játékszer lenni senkinek a kezében, főleg nem pofozó zsák. A legkedvesebb itteni főnököm mondta, amikor elment: "Tudod hányszor csapták az arcomba az ajtót? Hány pofont kaptam? De van az a pont ahol már te magad számítasz."
És tényleg. Szóval azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mihez kezdhetnék ezek után. Új állást találni a legnehezebb vállalkozásom lesz. Öreg és túlképzett vagyok, legalábbis ilyennek lát a magyar munkaerő piac. Emellett introvertált, ami nem kimondottan segít a beilleszkedésben..... Ráadásul itt a koronavírus. Egyik nap elnevettem magam azon, hogy mindig a válságok idején jutok ide és vajon miért tesz mindig így próbára az élet. Először 2002-ben (a nagy leépítések után) keresgéltem csaknem 1,5 évig, majd 2010-ben újra. Ez utóbbiról szólt ez a blog. Egy különbség van. Hogy most van időm és van tartalékom, vagyis van biztonsági hálóm, ami elengedhetetlen lesz a sikeres végkifejlethez. A kedvesem szerint itt az idő, hogy háziasszony legyek végre és ne dolgozzak többet, de én nem osztom ezt a véleményét. De ez is egy másik bonyolult történet.
Szóval, állást kell keresni. Egyszerűnek tűnik, nem igaz? Pedig nagyon nem az. Én hülye, pont 3 hete passzoltam el egy lehetőséget, mert akkor még úgy voltam ezzel, hogy a koronavírus kapcsán kialakuló rendkívüli helyzetben nem hagyhatom cserben az imádott cégemet, most nincs idő interjúkra járni, most ide kell fókuszálnom, hogy annyit segítsek, amennyit csak lehet. De ezért meg is kaptam napi szintem a büntetésemet ettől az egy embertől az elmúlt 3 hétben minden nap. Emiatt is telt be a pohár. Mostanra már nagyon dühös vagyok magamra, hogy elpasszoltam egy amúgy nagyon jó állást. Jó, lehet persze, hogy nem engem vettek volna fel, de honnan tudom, ha nem próbálom meg, másrészt pedig a LinkedIn profilom alapján kiváló és ígéretes jelöltnek tartottak (ők kerestek meg). Már hallom is a fülemben legkedvesebb barátnőm hangját (aki a legjobb tükör a világon, főleg ha az én hülyeségeimről van szó), ahogy szemrehányóan mondja: "Julia (dzsulia), te hülye vagy! Miért nem lehetett megpróbálni?" Amúgy tök igaza lenne, csak mostanában keveset beszélünk (sajnos külföldön él) és nem volt esélye, hogy megfogalmazza a véleményét.
Nem tudom, hogyan tovább, csak azt tudom, hogy VÁLTOZTATNI KELL MOST!
Szóval, álláskeresésre fel!
